Extrém és titokzatos. Szélsőséges, maximalista, a harcban vad és megsemmisítő. Ez a külső, amitől lenyűgöző és aminek láttán napjaink küzdősportjai mellett is felkapjuk a fejünket. Alig húsz éve, hogy kezdi megismerni a világ, hiszen nem volt könnyű alkalmazkodnia a szabályozott keretekhez. Ahogy Thaiföldnek a muay thai, Mianmar számára a lethwei az, ami kultúrájának összetettségét önmagán keresztül, sajátos nyelvén beszéli el: mozdulatokkal, egy tánc koreográfiájával, a zene ritmusával, a beforradt sebekkel, tetoválásokkal, a hagyomány iránti alázattal, tisztelettel… Ez a belső, ami külső jelekkel „beszél”. Hogy megértsük, fel kell fedeznünk e „szavak”, „mondatok”, „jelek” közti összefüggéseket. Kapcsolatukat egymással és kapcsolatukat a „beszélővel” és a „hallgatóval”.

 

Sokan úgy vélik, a lethwei egy rég elfeledett harcművészeti stílus, ami napjainkban reneszánszát éli. A lethwei azonban századokon át élte a saját életét s ahogy más délkelet-ázsiai harcművészetek is, a katonai kiképzés ünnepi játékok véres küzdelmeivé, majd modern(izált) küzdősporttá nőtte ki magát. Sajátos, az egyén alkatához igazodó jellegéből adódóan azonban nehezen illeszkedett bele egy egységesített, nemzetközi szabályrendszerbe. S ha mégis, nyers, pusztító stílusa miatt nem mindig kapott esélyt a szereplésre. Titkát a hegyekben elszigetelve élő kisebb népcsoportok őrizték s alakították ki számos egyedi változatát, mindegyik saját világnézetével, hitével szoros összefüggésben. A legkorábbi feljegyzések a Pagani Burmai királyság (849-1287) idejéből származnak: ezekből kiderül, hogy a burmai hadsereg által alkalmazott leghatásosabb „fegyverek” közé tartozott a pusztakezes küzdelemben való magas szintű képzettség, ezért a katonák kiképzésének alapvető része volt a lethwei, bando és banshay technikák állandó gyakorlása. Békeidőben ünnepségek részeként rendeztek mérkőzéseket a király és a köznép szórakoztatására. A színtér és a keretek ugyan mások voltak, a harcosok hozzáállása, szelleme nem változott: küzdöttek az utolsó vérig. A gyarmatosító britek és a keresztény missziók térítő tevékenysége igyekezett visszaszorítani az animisztikus hittel átitatott lethweit, így az egészen 1948-ig, Burma függetlenségének elismeréséig többnyire illegalitásba kényszerült, a mozdulatok ezért részben táncos formában, színpadi játékok részeként maradtak fenn. A tudás azonban tovább öröklődött mesterről tanítványra s napjainkban is e népek identitásának hordozója és kifejezője, egyúttal kulcs annak megértéséhez.

EDERETE

A lethwei vagy lethawae, más néven „burmai box” vagy „mianmari tradicionális box” („Myanma Traditional Boxing”), kacsin kifejezéssel htwi hkyen. Ez a fajta pusztakezes küzdelem a hegyi népek, a kacsinok (saját nyelvükön chinpaw-k vagy singpho-k, jelentése „ember”. A „kachin” vagyis „vadember”, „bennszülött” elnevezést a burmaiaktól kapták), karenek, shanok és ’wa-k körében volt népszerű. Hagyományos stílusai egy-egy népcsoporthoz köthetők, így létezik burmai, csin (chin), kínai, kacsin (kachin), karen, mon, san (shan) és talaing változata.

Kialakulása nagyon régi időkre nyúlik vissza. Stílusát tekintve több dologban is hasonlít a többi délkelet-ázsiai harcművészetre: a thaiföldi muay thaira, a kambodzsai pradal serey-re, a laoszi muay laora és a maláj tomoira

THAING

A „thaing” burmai kifejezés az ősi Burmában honos harcművészeti rendszerek osztályozására. Tágabb értelemben „teljes/tökéletes/abszolút/totális harc”-nak fordíthatjuk, ami felölel egy sor stílust, melyeket a burmai harcművészeti hagyományok rendszerbe foglaltak. Ezek a bando, a banshay, a naban, a lethwei, és egyéb, egy-egy kisebb népcsoporthoz, törzsekhez kötődő harcművészeti rendszerek, amik az adott régiókban kialakultak. A thaing, harci elemein túl etikai elveket is tanít: alázatot, türelmet, tűrést, becsületet, bátorságot, a kitartás, tudás, a fizikai és mentális erő fejlesztését és a család szeretetét.

A tradicionális stílusok további rendszerekbe ágaztak el, „alcsoportokra” osztódtak, melyeket kultúrájuk egy-egy mitikus állatáról nevezték el, például a vaddisznóról vagy a pitonról. Nem csak az állatok neveit, de azok fizikai, alkati tulajdonságait – s ezekkel összefüggésben – mitikus jellemvonásait is hordozzák. Általában tizenkét állatot foglal magába egy adott stílus, de vannak kivételek, például a kacsinok rendszerezésében tizenhat állattal találkozhatunk.

 

E rendszerek szorosan összefüggnek az emberi tulajdonságokkal is: úgy tartják, a harcmódnak a harcos személyiségéhez, természetéhez illőnek kell lennie, nem pedig az egyénnek kell idomulnia egy általános rendszerhez. Például a „bika” inkább feltartóztató, védekező, támadásai, ütései nagy erejűek, ezért ez a nagy, robusztus, agresszívabb egyének stílusa. Egy összecsapásban a bika igyekszik megfelelő távolságban maradni az ellenféltől, egészen addig, míg nem érzi elérkezettnek a pillanatot, hogy megsemmisítő támadást indítson. A „vaddisznó” a „bika” kisebb, fürgébb változata, aki próbál egyre közelebb férkőzni és clinch távolságból dolgozni. A lethweit így, a fentiek alapján a „vaddisznó” és a „bika” kombinációjának tartják. Azonban sem a „bika”, sem a „vaddisznó” nem kizárólag állóharc, bizonyos mértékű földharc is a részét képezi. Ez inkább a földreviteleket, dobásokat jelenti, feszítésekkel és fojtásokkal nem találkozunk. Ezzel ellentétben, a „kígyók” sokkal gyorsabbak, hajlékonyabbak, a mozgás kevésbé feszes, a mozdulatok az előző kettőhöz képest mérsékeltebb erejűnek mondhatók. Például a „piton” intenzíven clinchel, a csapások célja, hogy megszédítsen vele, s hogy ezután rögtön egy gyors dobást követően a földön folytatódhasson a harc a befejező mozdulatokkal. A „piton” földrevitel-technikájának kulcsa, hogy teljes testsúllyal nehezedik a másikra, míg például a „vaddisznó” lábsöprést követően, emelő és csavaró mozdulattal küldi földre az ellenfelet. A többféle, állati jellemzőkkel és nevekkel illetett alkategóriák mellett, azokhoz hasonlóan létezik a „szerzetes” stílus, melyben kéz-, láb- és egyéb technikák alkalmazása mellett a jógagyakorlatok és a meditáció is hangsúlyos szerepet kapnak. A szerzetes stílusnál jobban megfigyelhetők a kínai és indiai hatások: gyakorlói jártasak – a jógán kívül – a Xing Yi Quan-ban, az akupunktúrában és a Qigongban is.

Általánosságban, az egyes állatoknak inkább a lélektani sajátosságaira, kevésbé a fizikai tulajdonságaira koncentráltak az edzések során. Vannak azonban kivételek is, például a kacsinok rendszere mind a kettő elsajátítására hangsúlyt fektet.

Minden egyes, az adott állatot megtestesítő stílus önálló harcművészeti stílus, egyedi technikákkal és gyakorlattal. Az első nagyjából öt évben mindenki ugyanazokat a lethwei edzéseket látogatja s csak ezt követően foghat bele az alkatának megfelelő állat tanulmányozásába, mely ettől kezdve egész további fejlődését és harcossá válásának útját meghatározza.

A tizenkét állat és kiemelt jellemvonásaik, hozzájuk társított technikák:

  1. Vaddisznó                             bátor, fürge, könyökütés, térdelés, fejelés
  2. Bika                                        lerohanó, támadó, nagy erejű ütések
  3. Kobra                                     a felsőtest vitális pontjait támadja
  4. Szarvas                                  éber, fürge
  5. Sas                                          dupla kezes blokkok és ütések
  6. Majom                                   gyors és mozgékony, magabiztos
  7. Indiai üstökösgém              gyors röptű
  8. Párduc                                   körbejár (kerülget), szökken, tép és szakít, heves
  9. Piton                                      összezúz és felőröl, fojtások, szorítások, erős és tartós fogások
  10. Skorpió                                  szorítások, melyekkel megbénítja az adott idegközpontokat
  11. Tigris                                      karmolás, hasító, feltépő könyök- és egyéb kéztechnikák
  12. Vipera                                    az alsótest vitális pontjait támadja

(Az állatokról elnevezett rendszerek megértéséhez érdemes közelebbről is megismerkedni e népcsoportok világszemléletével, természethez való viszonyukkal és hitükkel. Hogy miként függ össze a harcművészet az animisztikus elképzelésekkel, a mágiával és a tetoválásokkal, erről a cikk második részében lesz szó.)

A TECHNIKÁK

Burmában minden népcsoportnak megvolt a maga lethwei stílusa, mindegyik eltért a másiktól valamiben. A kacsinoké például egy lazább, mérsékeltebb stílusnak számít. Nagyon kevés a felesleges mozdulat vagy erőkifejtés. A versenyzők a meccs elején általában ütésekkel, rúgásokkal indítanak.

Ezeket az akciókat gyakran váltja fel a clinchelés és az innen végrehajtott dobások, lábsöprések. A legkedveltebb technika, amivel lényegében befejezik a küzdelmet, a fejelés, a könyökütés vagy a térdrúgás. A kacsin stílusú lethweit gyakorlók jobban szeretnek clinchelni és alacsonyan bevitt egyenes rúgásokkal, csapott ütésekkel dolgozni.

KÜLÖNBSÉGEI A MUAY THAIHOZ KÉPEST

A muay thaitól a küzdelemben használt technikák tekintetében nem sok mindenben tér el: rúgások, ütések, s főleg a könyök és a térd használata, valamint a dobások, ezen kívül a lethweiben a fejelés is megengedett. Összefoglaló néven ez a „kilenc nagy fegyver”. A legendás lethwei harcosok úgy mondták, kilenc behatoló találat van és kilenc védekező. Az ököllel ütni kell, a könyökkel oldalról szúrni, a fejjel leütni, lábbal, térddel és alkarral pedig áthatolni az ellenfélen. A mozdulatok valamivel lassabbak, ám erősebbek, eltérően a többi délkelet-ázsiai stílustól, valószínűleg azért, mert a lethweire erősebben hatottak a hagyományos indiai harcművészetek. Egy szembetűnő különbség a kesztyű és az egyéb védőfelszerelések hiánya. A kézfejet kenderből sodort zsinórral vagy gézzel tekerik körbe.

Régen a küzdőteret egy homokos területen jelölték ki, a mai meccsek, nagyobb versenyek színtere viszont általában itt is a ring.

A szerencsés végkimenetel érdekében, a mérkőzés megkezdése előtt rituális tánccal, a lai ka bemutatásával különböző szellemeknek, majd később, a buddhizmus megjelenésével Buddhának is kifejezték tiszteletüket a versenyzők.

A küzdőtér mellett foglalt helyet a zenekar. A hagyományos dallamok tempója, ritmusa a versenyzők mozgásával összhangban, azzal együtt adja meg a harc jellegzetes lüktetését.

A hagyományos burmai boxban mindössze egy menet van: a küzdelem egészen addig tart, míg az egyik versenyző fel nem adja, vagy rosszabb esetben ki nem ütik – régen nem egy halálos kimenetelű meccs volt. Ma már, ha az orvos és a bírók engedélyezik, K.O. után is folytatódhat a mérkőzés

IDENTITÁS

A tradicionális lethwei gyakorlása egyrészt e nemzeti kincs megőrzését és továbbadását szolgálja, erősíti a hazaszeretet és az egység, összetartozás érzetét. Emellett, az egyén szintjén pallérozza a jellemet, fejlesztően hat az egészségre, erőnlétre, magabiztossá tesz, szolgálja a haza védelmét és erősíti a fiatalokban a hazájuk iránti szeretetet. A hagyományok ápolásával generációról generációra örökítik tovább ezeket az értékeket. A mianmariak szerint a lethwei mint „az önvédelem nemzeti tudománya és művészete” a fegyver nélküli harci tudás magas foka. Azt a férfit, aki a hagyományos harcművészetekben nem volt jártas, gyávának és nőiesnek tartották. Ugyanez vonatkozott a tetoválásokra is.

ÜNNEPSÉGEK

Az egykori mianmari királyok idején nagyszabású mérkőzéseket rendeztek. A küzdőteret sokáig egy 24X24 láb hosszú homokkal vagy rizspelyvával felszórt területen jelölték ki a szabad ég alatt. (Manapság a lethwei meccsek is ringben zajlanak, melynek mérete 20X20 láb). Az öltözet mindössze egy rövid szárú nadrág volt, amit a tetején „longyiof”-nak nevezett háromszög alakban kötöttek meg. Kezüket kenderzsinórral vagy gézzel tekerték körbe. A padon a három bíró felügyelte a mérkőzés szabályos menetét. A küzdelem alatt tradicionális zenét játszott a küzdőtér mellett helyet foglaló zenekar.

A gyarmatosítást követően már nem képeztek ki katonákat, így a lethweit titokban, illetve táncos formában gyakorolták. Indonézia, Thaiföld és Mianmar is a 20. század végéig megőrizte azokat a táncait, melyek harcművészeteikben is fellelhető elemeket tartalmaztak. A tánc gyakorta volt a hordozója s közvetítő eszköze az őshonos box és fegyverforgatás gyakorlásának. Ez a kapcsolat máig megmaradt: ahogy a muay thai esetében is, a tényleges küzdelmet rituális tánc előzi meg.

Az ország függetlenségének kikiáltását követően (1948) a helyi földművesek – akik a hosszú évek alatt is készség szinten megőrizték ezt az ősi tudást – voltak azok, akik segítettek újjáéleszteni a lethwei hagyományait.

MODERNIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZIVÉ VÁLÁS

Régen a közönség tagjai is ringbe szállhattak a bajnokok ellen. A részvétel minden burmai férfi számára nyitott volt, a királytól a közemberig, napjainkban pedig már a nők számára is megnyílt a lehetőség a sportolói karrierre.

A lethwei modernizálása, szabályrendszerének kidolgozása Kyar Ba Nyein nevéhez fűződik. Ő volt az, aki boxolóként részt vett az 1952-es nyári olimpiai játékokon Helsinkiben. Beutazta egész Mianmart, különösen Mon és Karen államokban töltött hosszabb időt s megfigyelte, hogy a falvakban még rengetegen gyakorolják a lethweit. Őket Mandalay-ba és Rangoonba vitte edzeni és felkészülni a maga által szervezett versenyekre.

Az utóbbi húsz évben Myanmar igyekezett valamivel barátságosabbá tenni tradicionális harcművészetét, de a lethwei még így is túl brutálisnak bizonyult: a harcosokat több meccsen is leléptették, mivel sokkal erőteljesebb technikáikkal és sokkal erőszakosabban harcoltak. Ma is, többen is kipróbálják magukat az országhatárokon kívül is, más stílusokban, így például kickboxban vagy thaiboxban, profi mezőnyben.

A mianmari kormány igyekezett nemzetközileg is eladhatóvá tenni a lethweit, ennek érdekében több mindenben is változtattak az eredeti verzión (szabályrendszer, menetek, kor- és súlycsoportok), így jött létre a „tradicionális mianmari box” („Myanma Traditional Boxing”), 1996-tól kezdve tartják számon mint küzdősportot.

Hagyományosan a meccsek addig húzódtak, amíg az egyik versenyző végül fel nem adta a fájdalomtól vagy a fáradtságtól. Nem volt döntetlen eredmény, csak győzelem és kiütéses vereség. Nem létezett még a pontozásos rendszer, a mérkőzések olykor szó szerint utolsó vérig mentek, nem egy versenyző halt meg a küzdőtéren. Ma a szigorú szabályoknak köszönhetően, ez nem történhet meg.

Napjainkban három kategóriába sorolják a mérkőzéseket azok méretétől és az alkalomtól függően: évközbeni (gyar pwe), bajnoki övért vívott (alan lu pwe), valamint kihívásos (sein khaw pwe).

A szabályok:

Régen régiónként eltértek, ma már egységesek.

  1. Orvosi vizsgálaton kell átesni a meccs előtt, aki nem felel meg, nem versenyezhet.
  2. Öltözékük legyen rendezett, körmük és hajuk legyen rövidre vágva.
  3. A bandázs és a bokavédő gumi alatt nem lehet kemény tárgy elrejtve.
  4. A testet csak annyi olajjal szabad bekenni, amennyi feltétlenül szükséges, chili tartalmú balzsamot, krémet tilos használni.
  5. A mérkőzés megkezdésekor mindkét harcosnak fel kell tüntetnie, hogy milyen stílusban harcol.
  6. Hite szerint kifejezheti tiszteletét, imádkozhat, de ez nem szólhat a nemzeti kultúra ellen.
  7. A csapatvezetők vagy edzők és a bírók egymásnak súlyban, korosztályban megfelelő ellenfeleket szerveznek össze.
  8. A két versenyző nem kezdheti meg a küzdelmet, míg a bíró erre jelet nem ad.
  9. Azonnal abba kell hagyniuk a küzdelmet, ha a bíró szóban megállítja azt, illetve ha kézzel vagy lábbal erre jelet ad.
  10. Ha az egyik versenyző küzdelem közben a földre kerül, a földön fekve kell maradnia.
  11. Az ellenfelek nem karmolhatnak, haraphatnak, nem húzhatják meg a másik haját és nem rúghatják ágyékon a másikat.
  12. Ha a versenyzők sokáig mozdulatlanul egymásba kapaszkodva állnak, a bíró megállítja a mérkőzést.
  13. Ha valamelyik versenyző visszalép és feladja a küzdelmet, meg kell állítani a mérkőzést.
  14. Ha az egyik versenyző földre kerül és fekve marad a földön, nem szabad megtámadni. Ha az ellenfél ezt figyelmen kívül hagyja és támad, úgy (a támadó) elveszíti a mérkőzést.
  15. Ha az ellenfelek csak tettetik a küzdelmet, a bíró megállítja a meccset és közbelép.
  16. Ha a bírók valamelyike felszólítja valamelyik versenyzőt, hogy adja fel a küzdelmet, köteles elfogadnia a döntést.
  17. A mérkőző felek közül az fejezi be egyértelműen vesztesként, aki félelemből nem mer harcolni, aki sérülés miatt feladja a küzdelmet, illetve aki képtelen tovább folytatni a mérkőzést.
  18. A bíráknak meg kell határozniuk a menetek számát.
  19. A versenyzők mérkőzés közben nem alhatnak el, nem fordíthatnak hátat és nem szaladhatnak körbe-körbe a ringben. Ha a bírók többszöri figyelmeztetése ellenére a versenyző szabályellenesen cselekszik, leléptetik és elveszíti a mérkőzést.
  20. Az évközi bajnokságok 3 X 3 perces menetből állnak, ha a harmadik menet végével nem születik győztes, a végeredmény döntetlen lesz. Ha az egyik versenyző földre kerül, a bírók 2 percig láthatják el, ha ez után sem tudja folytatni, veszít.
  21. A bajnoki övért folyó mérkőzés során a versenyzők a 17. pontban megállapított feltételek szerint küzdenek egymással.  Ha nem egyértelmű a győzelem, további 30 perccel hosszabbítják meg a küzdelmet. Ha valamely versenyzőt súlyos sérülés éri (és vérzik), orvosi ellátásra szorul és nem folytathatja a harcot.
  22. Ha egy bajnoki övért folyó küzdelemben az egyik versenyző földre kerül, a bírónak el kell látnia. Ha a harmadik szólítást követően sem tudja folytatni, elveszíti a mérkőzést.
  23. Az öt menetes kihívásos mérkőzés 5 X 3 perces menetekből áll, a menetek közti 3 perces pihenőkkel. Az első három menet során lehetőségük van egyszer 6 percre meghosszabbítani a pihenőt. Ha a versenyzők valamelyike az első három meneten belül súlyos sérülést szenved (vérzik), orvosi beleegyezéssel és a bírók jóváhagyásával folytathatja és akár meg is nyerheti a meccset.
  24. A hét menetes kihívásos mérkőzés szintén 3 perces menetekből áll, köztük 3-3 perces pihenőkkel. Itt az első hat menet alatt kérhetik az egyik pihenő meghosszabbítását 6 percre. Ha az első hat menet során az egyikversenyző súlyosan megsérül és vérzik, az orvos és a bírók beleegyezésével folytathatja a küzdelmet.
  25. A 10 X 3 perces kihívásos meccseken szintén 3 perces pihenők vannak. Az első 7 menet alatt kétszer lehet +3 perces pihenő-hosszabbítást kérni. Sérülés esetén, ha az orvos és a bírók úgy találják, engedélyezhetik a mérkőzés folytatását.
  26. A kihívásos mérkőzések leghosszabb változata 12 X 3 perces menetekből áll, 3-3 perces szünetekkel. Az első nyolc menet során három alkalommal van lehetőség 6 perces pihenőt kérni. Az első 8 menet valamelyike alatt bekövetkezett súlyos sérülés esetén, (ha a versenyző vérzik), orvosi és bírói egyetértéssel folytatható a küzdelem.

Mianmar 2000-ben rendezte az első bajnokságot, pontozásos rendszerben. A továbbiakban már nem voltak hivatalos címmérkőzések, így azok a harcosok, akik ezt követő meccseken kiütöttek egy korábbi győztest, az emberek számára bajnoknak számítottak, még úgyis, ha ennek hivatalos elismertetésére már nem nyílt lehetőség. Szerte az országban, havonta rendeznek lethwei versenyeket, de ebből mindössze kettőt-hármat a kormány. A többi inkább a helyi ünnepségeket színesítő esemény. Az első hivatalos nemzetközi tornát 2001-ben szervezték meg, amikor Mianmar három versenyzőt hívott meg az Egyesült Államokból. A stílus-, tudás- és felkészültségbeli különbségek már az első menetben megmutatkoztak: mindhárom amerikai kiütéses vereséggel hagyta el a ringet. A végeredménytől függetlenül mind a nyertesek, mind a vesztesek derekára felkerült az öv (a győztesek fekete, a vesztesek fehér színűt kaptak), bár ez inkább egy jelképes gesztus volt, megemlékezve a különleges alkalomról. A következő nemzetközi bajnokságot három évvel később, 2004 július 10-11-én rendezték meg, négy japán versenyző meghívásával. Közülük csak egy, Akitoshi Tamura szerzett profi címet MMA-ban. Tamura a második menetben kiütötte mianmari ellenfelét, Aya Bo Seint, ezzel ő lett az első, aki hivatalos mianmari tornán legyőzött egy hazai versenyzőt. A 2006-os, szintén nemzetközi versenyen már tíz súlycsoportot határoztak meg a szervezők.

NAPJAINKBAN

A legtöbb harcos versenyzői pályafutását befejezve, edzőként folytatta tovább: az országba rengeteg külföldi érkezik, mára a csoportok felét ők teszik ki, másik felét a helyiek. Az edzések azonban határozottan más intenzitással, keménységgel zajlanak, mint ahogy az a régi időkben szokás volt. A terem felszereltsége az egyszerűséget és improvizációt tükrözi, ahogy ez a mianmari termekre jellemző: vasból kovácsolt tető és műanyag ponyvák jelentik az összes védelmet az időjárás viszontagságaival szemben. A kezdők kerékgumin ugrálva fejlesztik a gyorsaságukat, mozgékonyságukat.

Egyre többen teszik próbára magukat az MMA versenyeken, ahol a lethweihez hasonlóan egyaránt van állóharc és dobások, földrevitelek. Ez az első olyan sportág, ahol a lethwei versenyzők is kesztyűt húznak. Ettől a kivételtől eltekintve a lethwei, a modern sportok követelményeihez igazodva is megmaradt annak az ősi hagyománynak és tudásnak, ami évezredekkel ezelőtt is volt. Nem csak az idősebb generációk, de a mai fiatalok körében is a régi szellemiség az uralkodó, ehhez ragaszkodnak s rendületlenül kitartanak mellette.

A Könyörtelen stílus:

Még több videó: ITT

Use Facebook to Comment on this Post