Garuda és az istenkirályok

Délkelet-Ázsia kultúrájának egyik központi figurája az isteneknél is erősebb, félig ember, félig madár Garuda. Ő a madarak örökéletű királya, a hindu isten, Vishnu hátasa, a bátorság, az erkölcs és a bölcsesség megtestesítője. Thaiföldön nem csak kulturális, hanem nemzeti jelkép is, az isteni uralkodó és a királyság szimbóluma. Mítoszát, mely a hindu vallási hagyományokban gyökerezik, akárcsak a környező birodalmak, Thaiföld is a maga képére formálta.

Garuda külsejét illetően a leírások változatos képet mutatnak a különböző korokban, részben a művészek fantáziája szerint. Általában feje, csőre, szárnyai és karmai miatt sashoz hasonlítják. Arca fehér, szárnyai vörösek, teste csillogó aranyszínű. Nem ritkán négy vagy nyolc végtaggal ábrázolják. A thai buddhista irodalom részeként ismert, a 14. századból fennmaradt Traiphum Phra Ruang pontos leírást ad Garuda méreteiről: teste keresztben 150 yojana (1 yojana = 16 km), jobb és bal szárnyainak mérete külön-külön 150 yojana, farktollai 60, nyaka 30, csőre 90, karmai pedig egyenként 12 yojana hosszúak. Az ie. 1200-1400-as évek Dvaravati művészetében Garudát telt idomokkal rendelkező, férfi testű szárnyas teremtményként ábrázolják. Jóval később, az ie. 1500-1799 közöttre datálódó LopBuri művészetben Garuda már erőteljes madár, az ég (menny) királya, küllemre is leginkább sashoz hasonlatos. A művész félig embernek, félig madárnak képzelte el az istenséget. Arca emberi volt, hosszú, horgos csőrrel, karjai és szárnyai egyaránt voltak. Alsó teste pedig teljesen madárszerű volt. Ezeket a sajátos jegyeket főként az Ayutthaya és a Rattanakosin korszakok Garuda-ábrázolásai hordozták magukon. A számtalan megjelenítési mód közül is a legismertebb a karmai (és keze) között kígyót tartó Garuda.

Fizikai erejét és harci tudását a szanszkrit Puranák beszélik el. Ezekben a történetekben az összes szárnyas teremtmény legerősebbikeként írják le, és mint olyan, ő a madarak királya is. A buddhista szöveghagyományban Garuda lakhelye a mitológiai Himavanta (vagy Himmapan) erdő, ahol számos más teremtmény mellett, illetve azokkal együtt félistenként vagy természetfeletti lényként tisztelik. A legendák főleg Garuda hőstetteit emelik ki vele kapcsolatban, melyek erényesnek, igazságosnak, könyörületesnek és szerencsésnek írják le. A Mahabharata szerint Garuda olyan erős és hatalmas volt, hogy soha egyetlen istenség sem tudta csatában legyőzni. Egy ilyen alkalommal Vishnu lépett közbe. Garuda harci képességeivel és bátorságával lenyűgözte őt, aki ezért a halhatatlanság kegyében részesítette és a sajátjánál magasabb helyet ígért neki. Cserébe, ettől fogva Garuda lett Vishnu hátasa, és jutalmul az istenség zászlajának tartórúdja tetején foglalhatott helyet.

A buddhista mitológiában a Garuda (páli (Pāli) nyelven: garuḷā) egy intelligenciával megáldott, roppant nagy ragadozó madár. Másik neve suparṇa (Pāli: supaṇṇa), ami azt jelenti „sebesen szálló, gyors szárnyú, kiváló szárnyai vannak”. Szárnycsapásaival hurrikánméretű szeleket támaszt, elsötétítve az eget és porig rombolva a házakat. Egy halandó ember Garudához képest olyan parányi, hogy észrevétlenül elrejtőzhetne annak tollai mögé. A Garudákat sokszor azonosítják, az előkelő Peng madarakkal. Rendelkeznek avval a képességgel, hogy óriásira nőjenek vagy összezsugorodjanak, vagy akár láthatatlanná váljanak. Egyetlen szárnycsapásukkal képesek kiszárítani a tengereket, hogy mohón felfalhassák a felszínre került sárkányokat (a sárkányok, kígyók, mint alvilági lények birodalmát gyakran kapcsolják össze a tengerekkel, óceánokkal). Egy másik szárnycsapásukkal pedig az óceánba simítják a hegyeket. A Garudáknak voltak királyaik és városaik és mágia segítségével emberi alakot öltöttek, amikor kapcsolatba akartak lépni a halandókkal.

A Garudák az Alvilágban élő sárkány- vagy kígyószerű nagák esküdt ellenségei. Hajdanában a fejüknél fogva ragadták meg a nagákat, de azok idővel rájöttek, hogy ha nagy köveket nyelnek le, elég nehezekké válnak, hogy a Garudák ne tudjanak elrepülni velük, s végül annyira kimerüljenek, hogy holtan hulljanak alá. Titkukat azonban Karambiya az aszkéta meghallotta s elárulta az egyik Garudának, sőt arra is megtanította, hogyan ragadja meg a nagát a farkánál fogva, hogy az kénytelen legyen kiokádni a követ. Garuda képét gyakorta használják szerencsehozó talizmánként, varázsláshoz vagy amulettként, ami védelmet biztosít viselőjének a kígyótámadásokkal szemben. A Garudi Vidya egy gyógyító mantra, ami kiűzi a testből a halálos mérget.

Garuda története

Garuda születését és tetteit a nagy epikus költemény, a Mahabharata első fejezete beszéli el. Garuda apja a teremtő bölcs Kasyapa volt. Két felesége, Kadru és Vinata testvérek voltak. Mindketten utódokkal akarták megajándékozni Kasyapát, aki teljesítette kívánságukat; Vinata két fiúgyermeket szeretett volna, Kadru pedig ezer kígyót, akik pedig az ő fiai lesznek. Miután világra hozták a tojásaikat, Kadru nagyon hamar kiköltötte őket, ám Vinata tojásai csak nem akartak felhasadni. Vinata aggódni kezdett, így hát feltörte az egyiket. Gyermekének azonban csak felső teste volt, lábai hiányoztak. Haragjában, anyja türelmetlenségét okolva torz külsejéért, elátkozta Vinatát: nővére – s egyben vetélytársa – rabszolgája lesz a túlvilágon egészen addig, míg fiatalabb fia meg nem váltja a szabadságát. Ezzel elrepült és ő lett Aruna, a Nap szekérhajtója, a napkorongon túl nyúló lángnyelv, mely minden hajnalban vörösre festi az eget. Ötszáz év telt el, mire a második tojás is kikelt: mikor Garuda kilépett a tojásból, olyan volt, mint a tomboló pokol, azzal a kozmikus tűzvésszel egyenlő, mely elemészti a világot az idők végezetén. Rémületükben az istenek kegyelemért könyörögtek, mire Garuda visszavett erejéből. Olyan hatalmas volt, hogy feje tetejével elérte az égboltot. Teste pedig olyan pompásan, fényesen csillogott, hogy sok isten összetévesztette Agnival, a tűz istenével.

Egy nap, Vinata belebonyolódott egy ostoba fogadásba nővérével, amit el is veszített, így rabszolgájaként, az Alvilágban állandó őrizet alatt kellett sínylődnie. Hogy megmentse anyját, Garuda alászállt a fogva tartó kígyók közé, akik a halhatatlanság elixírjét, az amritát kérték váltságdíjul. Lehetetlen kívánság volt ez, hiszen az amrita az istenek tulajdona volt, akik féltékenyen őrizték, mivel ez volt örök életük forrása. Ezért az eget beborító, óriási tűzzel vették körbe az elixírt. Az odavezető utat egy folyton forgó, dühöngő kerékszerű szerkezettel őriztették, amit kívülről éles pengék borították. Az amrita mellett közvetlenül pedig két óriási mérges kígyó őrködött éjjel-nappal.

Garuda félelmet nem ismerve sietett az istenek lakhelye felé, azzal a szándékkal, hogy ellopja féltve őrzött kincsüket. Az istenek látva, mire készül Garuda, teljes hadrendben várták, ám ő legyőzte az egész sereget. Ezután a folyók vizeit vette a szájába és eloltotta vele az amritát övező lángokat, majd olyan parányivá zsugorodott, hogy könnyedén elsurrant a gyilkos kerék kései mellett. Szétszaggatta a két őrt álló kígyót, majd anélkül, hogy lenyelné, a szájába vette az örök élet italát s felemelkedett az égbe és a türelmetlenül várakozó kígyók felé vette az irányt. Út közben összetalálkozott Vishnuval. Ahelyett, hogy megküzdöttek volna egymással, egyezséget kötöttek. Vishnu megígérte Garudának, hogy örök életet adományoz neki anélkül, hogy innia kellene az amritából, cserébe Garuda felajánlotta, hogy Vishnu hátasa lesz. Továbbrepülve találkozott Indrával, az égbolt istenével s vele is megállapodást kötött. Garuda szavát adta, hogy miután elviszi az elixírt a kígyóknak, lehetővé teszi, hogy Indra visszakapja azt és visszavigye az istenek birodalmába. Indra pedig a kígyókat ajánlotta fel Garuda táplálékául.

Garuda végül megérkezett az alvilágba a kígyókhoz. Letette eléjük az amritát, ők pedig szabadon engedték anyját. Garuda sürgette a kígyókat, hogy hajtsák végre rituális megmosakodásukat, mielőtt elfogyasztják az italt. Míg azok elsiettek, hogy elvégezzék a szertartást, Indra lecsapott, hogy visszalopja az elixírt. Mikor a kígyók visszatértek, az amritának csak hűlt helyét találták. Próbálták felnyalni azt a pár cseppet, ami a fűszálakon maradt, mire a nyelvük kettéhasadt. Ezért van a kígyóknak villás nyelve és levetik bőrüket, mint ha „halhatatlanok” lennének.

Garuda, Thaiföld jelképe

A thai mitológiában Krut (Garuda) a madarak királyaként ismeretes. Jellemző vonásai miatt leginkább sasra hasonlít. Garuda, karmai (és keze) között tartva és éppen kettészakítva Nagát, az Alvilág mitikus kígyóját, jelképezi a thai monarchiát. Ez egy ősi és maradandó szimbólum, ami az ábrázoló művészet minden formájában megjelenik, az építészetben és a modern szobrászat remekein egyaránt. Thaiföld nemzeti jelképét (thai: ตราแผ่นดินของไทย) úgy hívják, Phra Khrut Pha (พระครุฑพ่าห์), ami annyit jelent: „Garuda mint hátas (amin Vishnu közlekedik)”. Hivatalos használatát Vajiravudh király (VI. Rama) vezette be 1911-ben, jóllehet e mitikus teremtményt már évszázadok óta a királyság szimbóluma volt Thaiföldön. A királya és kormánya hivatalos pecsétnyomóin is Garuda alakja látható. Thaiföld hajdani királyai az istenkirályságban hittek s úgy tekintettek magukra, mint Narayana (Narai) isten megtestesülésére. Ebből következik, hogy a Garuda jelképezi a mindenkori thai uralkodó isteni hatalmát és törvényes uralmát.

Királyi pecsétek

Az Ayutthaya királyság idején (1350-1767) a királyoknak különböző rajzolatú pecsétjeik voltak, – általában elefántcsontból készült, metszett dúcok -, melyeket hivatalos dokumentumok hitelesítésére használták. 1635-ben vezették be azt a törvényt, ami szabályozta, hogy egy adott dokumentumra csak egy adott pecsét használható. Például, megvolt, melyiket használja a belügyi adminisztráció, külön pecsétje volt a külföldi ügyeknek és megint külön a hadi ügyeknek, illetve az uralkodó család dinasztikus ügyeinek.

A királynak volt egy külön minisztere, akinek a „pecsét-miniszterrel” együtt az volt a feladata, hogy az uralkodó nevében a királyi bélyegzővel hitelesítse a hivatalos dokumentumokat. A négy legfontosabb pecsét (พระราชลัญจกร, Phra Ratcha Lanchakon) a Maha Ongkan (มหาโองการ), a Khrut Pha (ครุฑพ่าห์), a Hongsaphiman (หงสพิมาน) és az Airaphot (ไอราพต), ezek a négy istent ábrázolták: Shivát (a thai kultúrában úgy ismeretes mint Phra Isuan), Vishnut (Phra Narai), Brahmát (Phra Phrom) és Indrát (Phra In). Az első három a hinduizmus vallási hagyományához tartozik, míg a negyedik a buddhizmus ismert alakja, az istenek királya.

A Garuda címerkép

Ezek a pecsétek 1873-ig voltak használatban, míg Chulalongkorn király (V. Rama) egy európai ihletésű címert tervezett Sziám (1939-től Thaiföld) nemzeti címerképeként. Mégis, az új verzió nem helyettesítette teljes egészében a régi királyi bélyegzőket; 1890-ben életbe léptettek egy törvényt, így a Khrut Pha és az Airaphot továbbra is használatban maradtak. 1893-ban a király meggondolta magát, úgy döntött, hogy a címer túl idegen a thai kultúrától és utasítást adott fivérének Narisara Nuvadtivongs hercegnek, hogy olyan pecsétet tervezzen, amin a Garuda szerepel. A Garuda, mint szimbólum az Ayutthaya-kortól kezdve jelen van a királyi bélyegzőn. A herceg új mintát rajzolt, ami az ősi motívumokon alapult s Narayana istent ábrázolta, amint Garuda hátán ül.

A király azonban nem volt megelégedve, így ezt a verziót csak rövid ideig használták. A hercegnek ismét újat kellett terveznie, olyat, amin egyedül a Garuda szerepel. 1910-ben Vajiravudh király (VI. Rama) már teljes egészében elhagyta a címert és a Garudát saját jelképeként használta. Felkérte a kor híres művészét Phra Dhevabhinimitet, hogy tervezzen új pecsétet Naris herceg Garuda-rajzának felhasználásával, avval a kiegészítéssel, hogy a külső szegélyen a király ünnepélyes megjelölése fogja körül az ábrát. Prajadhipok király (VII. Rama) folytatva a hagyományt, elődje neve helyén a sajátját tüntette fel. Utódját Ananda Mahidol királyt (VIII. Ramát) sosem koronázták meg, ezért nem is faragtak számára pecsétet, így nagyapjáét (V. Rama) használta. A jelenleg érvényben lévőt Bhumibol Adulyadej (IX. Rama) király részére készítették 1946-ban, röviddel azután hogy Thaiföld királyává koronázták. A Garuda lett a thai monarchia hivatalos szimbóluma is. 1910-ben VI. Rama király bevezetett egy zászlókról szóló törvényt. A zászló a különféle uralkodói rezidenciák fölött lobog, jelezve a király jelenlétét és ilyenek díszítik a királyi járműveket is. 1996-ban egy királyi uszályt, – melyet Narai Song Suban-nak (เรือพระที่นั่งนารายณ์ทรงสุบรรณ) neveztek (annyit jelent: „Narayana a hordozóján”) – bocsátottak vízre. A hajó orra Narayanat formázta, amint Garuda hátán utazik. Az uralkodó rangját, azaz, hogy ő Narayana isten földi megtestesülése, a Garuda jelképként való használata szimbolizálja. Garuda alakját állami tulajdonként is kezelik, és mint olyan, kormányzati épületeken, birtokleveleken, határjelzéseken, ezen kívül a Királyi Thai Rendőrség és a Királyi Thai Fegyveres Erők egyenruháján is megjelenik. Eleinte nem volt meghatározott szabály arra, milyen elrendezésben ábrázolják Garudát. VI. Rama király választotta végül azt a testtartást Garuda számára, amit Khrut Ram-nak (ครุฑรํา), vagyis „táncoló Garudának” nevezett (kitárt, feltartott szárnyakkal). Azonban egy törvény sem írta elő valamilyen speciális modell használatát, ebből következően a különféle minisztériumok különböző Garuda-mintákat használtak.

Use Facebook to Comment on this Post