A muay boran (thai nyelven: มวยโบราณ, hivatalos átírásban: muai boran) vagyis „ősi bokszolás” összefoglaló kifejezés Thaiföld fegyvertelen harcművészeteire. A fordulópontot, vagyis amikor már muay thairól, s arról is, mint versenysportról beszélhetünk, az 1930-as évek jelentették: az egységes szabályrendszer bevezetése, a modern eszközök és védőfelszerelések használata más keretek közé helyezte az egykori „kilenc végtag művészetét”. (A „nyolc végtag tudományaként” vagy „művészeteként emlegetett modern muay thai-jal ellentétben a muay boran a nawa awut-ot, vagyis a „kilenc fegyvert” alkalmazza, a fejelést, mint egy újabb támadási módot is bevonva a repertoárba.) Bár ma már az egyik legnépszerűbb profi sport, történelme során végig harcművészetként tisztelték és művelték mesterei és tanítványai egyaránt s adják tovább ezt az örökséget mind a mai napig. Ilyenformán a muay borant tekintjük a modern muay thai elődjének. A muay szó, ami „bokszolást” jelent, a szanszkrit „összeköt”, „összekapcsol” jelentésű mavya kifejezésből származik. Egyesek szerint ez a muay boran (és a muay thai) esetében négy szakrális dologra utal: a fejen viselt mongkonra, a felkarra kötött prajied-ra, a kezet és alkart védő kötésre, a kaad chuek-ra és az ősök szelleméhez szóló – az ő lelkükkel „összekötő” – mantrára vagy „varázsigére”, más néven katha-ra.  A boran vagy boraan thai megfelelője pedig az „ősi”, ennek gyökerét ugyanúgy a szanszkritban kell keresnünk: a puran vagy purana szavakat vették át.

A harcos kilenc fegyvere

Sajnos, Ayutthaya levéltári és irattári anyagai, valamint a nyilvántartásában őrzött beszámolók és jelentések megsemmisültek a burmai seregekkel vívott háborúk során. A muay boran kezdeti történetét ezért igencsak nehéz megállapítani. Az viszont biztos, hogy a hajdani Sziámban minden régiónak megvolt a maga nemében egyedülálló stílusa az állást, védekező tartást és a támadó technikákat illetően. Ezek később, a Rattanakosin-korszakban (1782-től napjainkig) bizonyos pontokon keveredtek egymással. Pusztakezes küzdőrendszerük egymástól eltérő volt, s őket összefoglalóan pahuyuth (szanszkrit bahuyuddha = „fegyver nélküli küzdelem”), dhoi muay (a maláj tomoi szóval rokon, Malajzia – szintén fegyvertelen – tradicionális harcművészete) vagy egyszerűen csak muay (általános kifejezés a bokszolásra vagy öklözésre) néven említették. A mozdulatok az egykori háborúk fegyveres technikáit idézik. Például a karokat úgy használják, akár egy kardot, a lábszárak olyan erősen csapódnak, mint ha bottal sújtanának le. A könyökök és a térdek, mint a harci bárd, az ököl, mint egy dárda hegye, a lábfejek, mint a nyílvessző vagy lándzsa és a fej akkorát üt, akár egy harci pöröly. Ezeket vetette be egy katona, ha a csatatéren megfosztották harci eszközeitől.

Prajied

Az ünnepségek fénypontja: a muay mérkőzés

Amellett, hogy bevált technikaként alkalmazták a valódi háborúkban, a muay küzdősport is volt: a mérkőzések – a helyi ünnepségek szerves részeként – népszerű formái voltak a szórakoztatásnak minden társadalmi körben. A versenyzők gyakran kenderkötéllel tekerték körbe az öklüket és az alkarjukat, hogy megóvják a sérüléstől. Ezt a fajta meccset hívták muay kaad chuek-nak. Állítólag több bokszoló is pár órával a mérkőzés előtt rizst és vizet vett a szájába, majd rágni kezdte és a kezét borító kötelekre köpködte, hogy megszáradva kemény és – a rizsnek köszönhetően – éles legyen. De vajon igaz-e a legenda, hogy ugyanígy üveg- vagy kagylóhéjtörmelékbe is belemártották enyvvel bekent bandázsukat az egymás ellen küzdők? A muay chaiya nagymester, Ajarn Ket Sriyaphai szerint ez csak egy hollywoodi fogás. Akárhogy is, többségében egyetértenek abban, hogy ha ez a szokás valaha is létezett, akkor minden bizonnyal nem volt általánosan elterjedt, legfeljebb csatába vonulás előtt folyamodtak ilyen trükkhöz, de semmiképp sem az egymás ellen vívott versenyeken. A muay boran mérkőzéseken nem volt tiltott fogás vagy technika, szabadon alkalmazhattak bármilyen támadó kézitusa-, dobás- és törőtechnikát, így sok harcos nem ritkán maradandó sérüléseket szenvedett vagy akár ott a helyszínen belehalt a küzdelembe. Súlycsoportok nem léteztek és nem volt külön épített ring sem. A meccseket szabadtéren rendezték meg és nézők nagy tömege csoportosult az éppen harcoló páros köré. Az idő mérésére egy középen kifúrt kókuszdió szolgált, amit egy vízzel teli edénybe tettek s mikor a kókuszdió elsüllyedt, dobszóval jelezték a menet végét.

Ilyen medált kapott a királytól a bajnok

„Királyi muay”

A muay fokozatosan az egyéni előmenetel lehetséges módja lett, mivel a nemesek nagyra értékelték a jólképzett versenyzőket. Elsőrangú harcosokat hívtak meg a királyi palotába, hogy ott éljenek és a katonákat, hercegeket és a király személyi testőreit bokszolni tanítsák. A „királyi muay-t” úgy hívták, muay luang (มวยหลวง). Valamikor az Ayutthaya-korban (1350-1767) belőlük szervezték meg a királyi őrséget, akiknek az uralkodó és a haza védelme volt a kötelességük. Ők voltak az úgynevezett Krom Nak Muay, vagyis „A muay thai harcosok egysége (vagy ezrede)”. A régi stílusok legendás pártfogója volt Khun Luang Sorasak, közismertebb nevén Phra Chao Sua, azaz a Tigriskirály (1703-1709), aki álruhába bújva maga is részt vett a templomi vásárok alkalmával rendezett versenyeken.

A muay boran „aranykora”

Chulalongkorn király (V. Rama) trónra lépése 1868-ban az aranykor kezdetét jelentette, nem csak a muay, hanem egész Sziám számára is. A stílus, jelentős fejlődésnek indult s ez köszönhető volt V. Rama személyes érdeklődésének is. A királyság és a szomszédos országok végre ismét békében éltek egymás mellett, így a harcművészet gyakorlása már nem csak a katonai kiképzés részeként szolgált; az emberek kikapcsolódásként, önvédelemből vagy testgyakorlás céljából is űzték a mai muay thai őseit. Ezek régiónként mind valamilyen sajátos vonással bírtak. A muay-t jórészt buddhista szerzetesek oktatták, akik egyben a közösség nevelői is voltak. Fiatal férfiak az élet minden területéről felkeresték őket annak reményében, hogy edzhessenek náluk, harcolhassanak és hírnévre, elismerésre tegyenek szert. „Igaz tanítvánnyá” válni azonban nem volt könnyű: legalább egy éven keresztül csak a lábmunkát és az állásokat gyakorolták, hogy bizonyságot tegyenek türelmükről és eltökéltségükről, mivel a mesterek úgy tartották, a harcban való igazi jártasság a kiváló lábtechnikáról ismerszik meg.

Muay Boran féle bandázs:

Use Facebook to Comment on this Post